Bolgárkertészek

A Magyarországon letelepedett bolgárok három nagy migrációs hullámban érkeztek hazánkba. Az első hul­lámnak az 1365–1426 közötti időszakot tekintik, ami­kor a bolgár uralkodók fiai más bolgárokkal együtt a török uralom elől menekülve Magyarországon ta­láltak menedéket. A második hullám 1688 és 1744 közé tehető. A bulgáriai Csiprovec városból induló katolikus felkelés leverését követően a helyi lako­sok ezrei menekültek északnyugatra és nyugatra. A harmadik bevándorlási hul­lám 1860-tól a 20. század közepéig tartott, jellegét tekintve pedig gazdasági migrációnak tekinthető. Az országba javarészt bolgárkertészek és növény­termesztők érkeztek, akik elsősorban gazdasági okok – a több százéves török uralom során kiala­kult földnélküliség – miatt jelentek meg a történelmi Magyarország területein.

1865 és 1910 között összesen 62 településen re­gisztráltak bolgárkertészeket.

Ők honosították meg Magyarországon az intenzív, öntözéses zöldségter­mesztést. Ezek a kertészcsapatok (tajfák) kezdetben ingáztak Magyarország és Bulgária között. Márciustól novemberig bérelt földeken dolgoztak, majd télre visszatértek szülőhazájukba. A századelőt követően többen földet vásároltak, áttelepítették családjukat Magyarországra, és egyre ritkábban tértek vissza Bulgáriába.

A bolgárkertészek – és idő telvén a bolgár módra kertészkedő magyarok – melegágyi hajtatással és öntözéssel termelték a paprikát, a paradicsomot, a fejes salátát, a kelkáposztát, a karfiolt, a karalábét, az uborkát és sok más zöldséget, közöttük több új, a nálunk addig szokásosnál ízletesebb fajtát. A palántákat trágyafűtésű, üvegfedelű melegágyakban (jastra) hajtatták. Bár a melegágy nem volt ismeretlen Magyarországon, hiszen a középkor óta a főúri kertekben, a német kertésziparosok kertjeiben, valamint a 19. század óta a dohány- és a dinnyetermesztő tájkörzetekben is alkalmazták valamilyen formáját, a bolgárok példája nyomán terjedt el igazán a magyar parasztkertészek körében. A magukkal hozott, a magyar szántóföldi művelésből ekkorra már kiszorult ún. túróekével szántották fel a bolgárok a rendkívül takarékosan kihasznált földterületet, majd egyenes vezetésű, a területet széltében-hosszában behálózó öntözőárkokkal tagolták; az árkokat jellegzetes formájú széles kapával (motika) húzták. (Más funkciójú kapáik, egyéb kézi eszközeik is különböztek a magyarokétól.) A 2–3 m × 4–6 m-es ágyásokat (fitera) öntözéskor néhány percre elárasztották vízzel, majd kapával megnyitották a következő ágyást övező alacsony gátat, s az árasztást fiteráról fiterára haladva folytatták. Az ilyen módszerű öntözés – a kertészek érvelése szerint – noha jobban lehűti a talajt, mint a németek szórásos öntözése, kevéssé munkaigényes, következésképpen lényegesen olcsóbb. Egy Boross Marietta (1973: 39) által idézett 1915-ös számítás szerint szórásos módszerrel 2–3000 koronát, árasztással mindössze 300–600 koronát tett ki az egy kat. holdra vetített egész éves öntözés költsége.

A bolgárok – ha tehették – a folyók, patakok „élő vizét” használták öntözésre, azzal az indoklással, hogy ez melegebb, mint az ásott kutak vize és a növény számára fontos tápanyagokat tartalmaz. Jellegzetes vízemelő szerkezetük, a bolgárkerék (duláp), mely ókori (talán mezopotámiai) eredetű, s a Földközi-tenger vidékén általánosan elterjedt, három részből állt: egy fából ácsolt, tengely körül forgó kerékből, mely a láncra erősített s a vízbe merülő vödrök sorát tartotta; a fogaskerékből, mely az erőt átvitte az emelőrész tengelyére, és az ehhez csatlakoztatott egykarú emelőből, melyet állati vonóerővel körbe-körbe mozgattak. A folyóvíz öntözésre való felhasználása és valamilyen, a bolgárkerék elvét követő vízemelő szerkezet alkalmazása főképp a Körösök vidékén és Szentes környékén maradt jellemző a közelmúltig a példakövető magyar kertészek körében (vö. Palov J. 1985).

Nemcsak az öntözéses kertészkedés, a munka-, egyszersmind életközösséggé szerveződés elve is szembetűnő hatással volt a bolgárok magyar követőire. Sok helyütt – a legjellemzőbben Gyula környékén – a két világháború között, s a háború után is a paraszti környezettől öntudatosan elkülönülő, bár szegényparaszt-agrárproletár származék, ám a vagyonosodás jól látható jelei miatt tőlük is feltűnően különböző, s az együvé tartozást az azonos vallási közösséghez (kisegyházhoz vagy szektához) tartozásukkal kinyilvánító foglalkozási csoportot alkottak a bolgár módra kertészkedők, az ún. termelők (Kósa L. 1967).

Az ő leszármazottjaik alkotják a jelenkori magyarországi bolgár közösség magját. Elmondható tehát, hogy a harmadik bevándorlási hullám a leg­meghatározóbb a ma is aktív magyarországi bolgár közösség szemszögéből.